Ki meséli el a történetedet?

Jobb mindent eldobni és táncolni, vagy csendben ülni és lélegezni? Sokféle út vezet egy másik tudatállapotba: van, amelyiket mi választjuk, és van, amelyik egyszerűen megtörténik velünk. Hogyan keressük hát a szabadságot, és hogyan találjuk meg közelebb, mint gondolnánk?

A világ tele van technikákkal, könyvekkel, tanítókkal és rendszerekkel. Ez az írás valamiről szól, ami a psytrance-kultúra és sok más kultúra középpontjában áll: a stressztől való megszabadulás, a béke és az élet értelmének keresése, a belső gyermek és az alkotó energia keresése.

A legősibb módszerek közül sok, amelyet minden kontinens népeinél megtalálunk, a transzba lépés útja: a tudatos légzés, az alkotó munka ihlete és extázisa, a fájdalom határainak átlépése, a szülés, a rituálék és a tánc. Ezek az utak engedik, hogy belelássunk a dolgok természetébe, elérjünk egy közös tudatot, egyesítsük magunkban a férfi és a női oldalt, és eggyé váljunk a természettel és az eredetünkkel. Értelmet adnak a létezésünknek.

A transzállapotok utat nyitnak a személyes és a közös energiához, és vele a kapcsolódáshoz, a termékenységhez, a megújuláshoz, az együttérzéshez és az összetartozás érzéséhez. Az elengedésből születő benyomások inspirálnak, mozgósítanak, táplálnak, és megérintik az emberi természet gyökerét. Ezek időn és téren túli, mély élmények, de napi munkát is kívánnak a tudatosság és a belső egység érdekében.

Elveszíteni a gondolatokat, megtalálni a tudatosságot

A transz a teljes elmerülés állapota, egyfajta lendület a cselekvésben, és így a múlt és a jövő elfelejtése. Aki transzban van, az már nem egy olyan elme, amely folyton a múltra emlékszik és a jövőt képzeli el. Az elme keményen dolgozik, hogy visszatartsa a tudattalant, azt az érzést, hogy a semmiből jöttünk. Ehhez emlékeket hív elő, amelyek elhelyeznek minket a saját történetünkben. A múlton való rágódás a fájdalomtól és a jövőbeli nemléttől való félelem. Túlélőprogram.

Ha elfogadjuk, hogy a jövő ismeretlen, megszabadulhatunk a múlt kétségbeesett narratívájától, és vele a gyötrő emlékektől, az összehasonlítgatástól és a félelemtől. De mi köze mindennek a tánchoz?

A tánc a kifejezés egyik formája, a kifejezés pedig hangot ad annak, ami rejtve van bennünk. Olyan, mint amikor lehunyod a szemed: egy pillanatra csak te és a belső világod számít. Tánc közben pedig gyakran tényleg lehunyjuk a szemünket, és belépünk a saját belső terünkbe. Elengedjük a külső ingereket, és ösztönösen meséljük el a történetünket. Ha mindent elengedünk, a tiszta öröm marad.

Az intuitív tánc oldja a test és az elme blokkjait. Lehet út arra, hogy megtaláld magad az emberek között és a hangokban, de önmagadban vagy másokban is. Főleg, amikor kinyitod a szemed a táncparketten, és örömmel látod, hogy mindenki szíve ugyanarra a ritmusra ver, hogy a testek ugyanazt a történetet mesélik. Mik vagyunk? A tetteink és a másokkal való kapcsolataink összessége?

Minél tovább táncolsz, vagy adod át magad bármilyen tevékenységnek, annál inkább elveszíted azt az elképzelést, hogy te a gondolataid vagy. Itt és most lélegzel, és a lélegzeted arra szolgál, hogy mozgassa a tested, hogy élj. El akarod mesélni a történetedet, másoknak és magadnak. Minél ösztönösebben meséled, annál jobban összeolvad a történeted a körülötted lévőkével, míg végül mindannyian a hallott hangok történetét mesélitek.

Eggyé válsz a zenével, a földdel, a levegővel, minden érzettel, amely az értelem szűrője nélkül ér el hozzád, úgy, ahogy van, semlegesen és mégis szeretve. Ugyanez történik a hullámban elmerülő szörfössel vagy az álmai közt bolyongó álmodozóval. Az első lépés gyakran egyszerűen annyi, hogy reagálsz a zenére, és elengeded az aggodalmat, hogy hogyan nézel ki tánc közben, vagy mit akarsz elérni. Végül nem egy tervet, nem egy rendszert követsz, semmit, ami nem te vagy.

Az érzelem helyett beengedheted az érzékiség egy halk suttogását. Egy nőies elemet, amely nem korlátozódik a női testre. Minden lélek része, egy hely, ahol a tudatos, az elfelejtett, a gondozott és az elfojtott egymás mellett táncol vagy megküzd egymással.

Atlantisz

Miután átadtuk magunkat az ilyen állapotoknak, valóban a világ részének érezzük magunkat, vagy inkább elidegenedünk a menedéken kívüli világtól? Úgy terül-e szét annak a hozzáállása, aki így él, mint egy puha takaró, amelyre a körülötte lévő világ is leülhet? Vagy a kemény világ kineveti a naivakat, és önző boldogsággal vádolja őket?

A szertartások, a rituális táncok és az elvonulás helyei Atlantisznak tűnhetnek: egy mitikus földnek, amelyet a lakói, egyben a házigazdái energiájából épült fal vesz körül. Amikor kilépsz ebből a boltozatból, elkezdhetsz azon tűnődni, vajon ellopja-e valaki a hátizsákodat, miközben ámulva százszorszépeket ültetsz. Ha elhagyod a kört és visszatérsz a hétköznapokba, elhalványulhat az a magabiztosság és erő, amelyet a kör részeként kaptál. Kár, hogy az ilyen tereket el kell zárni, mert legszívesebben azt kiáltanám, hogy föld és szellem itt is van. Kár, hogy amikor kilépek a zónából, nem viszek magammal egy kristályt Atlantisz energiájával. Szerencsére a szabadság és az elfogadás állapotát a tudatosság napi gyakorlásával megőrizheted magadban.

Az elengedés technikája

Sok filozófia hasonlót mond ugyanarról a mechanizmusról, az átadásról. Itt David R. Hawkins orvos, pszichiáter és filozófus nyomán magyarázom el.

Engedd meg magadnak, hogy érezz. Add át magad, ne változtass semmin, ne moralizálj, ne blokkold. Ez csak egy érzés. Milyen energia van mögötte? Nincs rá szükséged: köszönd meg, és búcsúzz el tőle. Engedd el az ellenállás késztetését, mert éppen az ellenállás tartja életben az érzést: az, hogy nem fogadjuk el, amit érzünk, és akik vagyunk. Mostantól az vagy, aki lenni szeretnél, egy csettintésre. Erőfeszítés nélkül, csak önreflexióval. Ha magadra mosolyogsz, könnyebb másokra is mosolyogni. Ha elfogadod magad, a körülötted lévőket is hagyod önmaguk lenni. Engedd el a harcot, és gondolj inkább a tanulásra, az álmaid megvalósítására és a prioritásaid felállítására.

Az első érzés átadja a helyét a következőnek, egy gyengébbnek, és lassan, az akaratod segítségével elhalványulnak. Ez egy folyamat, amelyben már semmitől sem függünk, csak önmagunktól. A boldogság döntés. Néha könnyebb, néha nehezebb, mert az életnek megvannak a maga fordulatai. Minél könnyebb a helyzeted, annál könnyebb boldogságra váltani, és minél nehezebb, annál jobban vágysz rá.

Mélyen belül érzed, hogy a boldogság mindenki előtt nyitva áll. A test vágyai és az elme félelmei mondják az ellenkezőjét, és ezek visznek félre. Azt az illúziót keltik, hogy a boldogság valamitől függ: hogy meg kell dolgoznod érte, hajszolnod kell, áldozattal kell megfizetned, ki kell érdemelned. Ezek mögött a gondolatok mögött, amelyek a kemény munka erkölcsileg vonzó kultuszát sulykolják belénk, gyakran anyagi célok állnak. Milyen gyakran szól a kemény munka a státuszról és a vagyonról a másoknak adott szeretet helyett? Milyen gyakran szól a „kiérdemelés” az elképzelt céljainkról, és nem egy ügyről vagy egy emberről, akinek segítség kell? Túl gyakran függ a boldogságunk ezektől az illúzióktól.

Úgyhogy egyszerűen engedd el magad, és felejts, miközben nevetsz, táncolsz, szeretsz vagy csendben ülsz.

Ülj le és lélegezz

A meditáció az elengedés, a távolságtartás és az elfogadás egyik módja. A tudatosság és az éberség gyakorlata, és mindenekelőtt út a szeretet édes érzéséhez. A negatív érzelmek túlélési mechanizmusok, impulzív reakciók egy barátságtalan világra. Abbahagyhatjuk, hogy engedjünk ezeknek az impulzusoknak, és helyette a spontán örömöt választhatjuk, miközben egyszerűen megfigyeljük a negatív állapotokkal járó érzéseket. Hagyd, hogy elmúljanak, felhajtás nélkül. A meditáció megtöri a gépies reakciókat, és engedi, hogy megfigyeljük az elme által kilőtt impulzusokat. Nem lehet minket feldönteni, mert nem merev lábbal állunk egy lábon, hanem egy sós óceánban lebegünk. Szabadok és kötetlenek vagyunk, a világban és a világért, de nem a világ birtokában.

Mindent az ítélkezés szemüvegén át látunk, és ez félelem. A hozzáállásunkat mindig mi választjuk. Ez nem sors, hanem a mi döntésünk. Az életünk célja nem az, hogy tökéletes mozdulatlanságban üljünk egy meditációs pózban, de azért sem vagyunk itt, hogy szenvedjünk. A félelem és a szenvedés azért van, hogy kijöhessünk belőlük. Ehhez pedig nem kell semmi különleges. Minden, amire szükségünk van, bennünk van. Az érzelmek annak felerősített kifejeződései, amiben hiszünk, ezért sodornak és hajtanak minket.

Te és a boldogságod nem okoztok szenvedést azoknak, akik maguk is megtalálhatják magukban. Szabadon választhatjuk meg a hozzáállásunkat. Haraphatunk másokba, és ontathatjuk magunkból az epét, az irigységet, a haragot és a félelmet, vagy megadhatjuk magunknak, és így másoknak is a jogot a boldogsághoz. A boldogsághoz vezető legfontosabb út 40 centi hosszú: a fejtől a szívig. Ez egy állapot és egy döntés.

Senki és semmi nem áshatja alá a boldogságodat. Senki és semmi nem adja meg kívülről. Benned van. A boldogság olyan, mint egy erdei séta: mész tovább, és nem lépsz ki a szélén húzódó útra.

Annyira akarsz hinni benne, hogy boldogan nevess, és ne törődj semmivel. És bár Atlantisz nyitva áll, ha még nem állsz készen alámerülni, maradhatsz a felszínen is, és akkor is megízlelheted a vizet.

Zuzanna Sadowska
Gondolatok David R. Hawkins „Letting Go: The Pathway of Surrender” és a „Psychedelic Mysteries of the Feminine” című könyvei alapján.